Árpád-házi Szent Erzsébet
„Magyarország virága”
(1207-1231)
P. Tokár János OFM:
Ima Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepére
Mennyei Atyánk, Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepnapján, Szent Erzsébet szobra elé járultunk hálaadásra, és azért, hogy mi is kitárjuk eléd szívünket, gondolatainkat és érzéseinket!
Köszönjük, hogy személyében olyan rózsát adtál a magyar földnek, amelynek illata betölti az egész Egyházat, és szebb tőle a világ. Örülünk mi is, hogy magyarnak születtünk. Magyarként szeretnénk ennek a világnak a javára minél többet tenni. Imádkozunk azért, hogy a széttagolt nemzet újra összekovácsolódhasson.
Köszönjük, hogy a szegényekben, az elhagyott, magukra maradt gyerekekben Krisztust látta és tisztelte. Hozzá fordulunk mi is imáinkkal, amikor igazságtalanságot vagy hátrányos megkülönböztetést látunk.
A Te ajándékod volt, hogy Erzsébet és férje csodálatos szeretettel szerette és buzdította egymást Isten dicsőítésére és szolgálatára – hálásan szemléljük példáját, amellyel megtanítasz minket, hogy az emberi kapcsolatokban mekkora jelentősége van a lelki köteléknek, amely által Feléd és egymáshoz is közelebb jutunk.
Istenünk, Te megengedted, hogy Erzsébet megélhesse a betlehemi éjszaka kitaszítottságát és magányát, amikor minden ajtót bezártak előtte. Kérünk, segíts, hogy erős hitünk legyen jóságodat abban is felfedeznünk, amit nem tudunk feldolgozni, amit nem tudunk megérteni.
Köszönjük, neked Atyánk, Szent Erzsébetet! Köszönjük, hogy szeretsz minket!
Áldd meg intézményi közösségünket, városunkat, nemzetünket!
Amen.
Szép és költői Erzsébet korabeli megnevezése, ám mit tud mondani a XXI. század embere számára egy XIII. századi szent életútja? Egyáltalán hogyan tekintünk a szentekre? Az átlagosnál jámborabbak voltak ők, akiket úgysem tudunk utolérni életszentségben, és akik nem is szenvedtek annyira saját gyarlóságaiktól és a világ kihívásaitól, mint mi?
Hogyan tekintünk a magyar szentekre? Mint akik egy adott történelmi korban beteljesítették küldetésüket, ám életpéldájuk ma már követhetetlen (ld. Szent Margit vezeklései), alakjuk pedig nemzeti relikvia, amit nagy ünnepeken leporolunk, netán körbehordozunk?
Árpád-házi Szent Erzsébet, „Magyarország virága” a maga korában vadvirágnak számított az akkori – különösen a német – udvari ízlés szerint. Nyíltságával, temperamentumával néha beleütközött az etikettbe. Szenvedélyesen szeretett, bőkezűen, nagylelkűen adakozott, s nem ismert korlátot az imában sem. Teljességre törekedve élt, nem csak módjával, beosztva. A szenvedély azonban nála nem az élet öncélú kiélését jelentette, hanem a szolgálat szeretetét.
Ha ma – az ezoterika, a fitness-őrület és a pszichologizálás, az értéktorzulás és az „identitáskeresés” világában – interjú készülne Erzsébettel, az előkelő asszonnyal (szinte halljuk: a mi „Teréz anyánkkal”), valószínűleg feltennék neki a kérdést, hogy mi a jó az éjszakai imádságban, és mit tesz szabadidejében, ha éppen nem férjét kíséri vagy fogadásokat tart, tehát hogyan valósítja meg önmagát?
Erzsébet értetlenkedve válaszolna: nem neki kell, hogy jó legyen, s örül, hogy minden idejét szeretteinek és a szegényeinek áldozhatja. S különben is: Krisztus követését akarja megvalósítani, nem önmagát. Csak ezáltal lesz ő önmaga…
Úgy kell tehát tekinteni szentjeinkre, ahogy ők maguk is szívesen tekintenének magukra: mint akik nem gyarlóságaikat siratják csupán, főleg nem a körülményeket, hanem akaraterejüket megfeszítve – vagy ha nem megy, bizalommal teli ráhagyatkozással –, az ima erejével felfegyverkezve próbálják napról napra felülmúlni önmagukat, megtagadni saját önzésüket, ami nem áll ellentétben személyiségük kibontakoztatásával.
Árpád-házi Szent Erzsébet, Magyarország virága, segíts bennünket is a tökéletesedés útján!